Optimális esetben egy klub akkor erősíti meg keretét idegenlégióssal, ha a játékos jobb képességű, mint az azonos poszton szereplő honi focisták. Kevésbé ideális esetben, az addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér elve működik. Vagyis amelyik egyesület teheti, az kinyitja a bukszáját, és belenyúl.
Minden azon múlik, hogy mennyire mélyen nyúl bele, ha nagyon akkor válogathat a válogatott klasszisok között, ha csak kicsit akkor marad a helyi kínálat. Kínálat pedig mindig van és bár a jó bornak nem kell cégér, mégis rengeteg manager sertepertél a klubok körül, hogy meggyőzze a vezetőket, hogy az általa képviselt játékos a jövő Maradonája.
Ezen „Maradonák” egy része aztán vagy a tárgyalóasztalnál kanyarít olyan számokat, ami túlságosan kövér, vagy a zöld gyepen produkál olyat, ami túlságosan sovány. Persze ahol teli a kassza, ott nem nehéz minőségi árut szerezni, egy Chelsea vagy egy Real Madrid könnyedén vásárolja össze a szakma krémjét.
A kicsiknek viszont marad a lutri. Ha szerencséjük van, akkor találnak egy gyémántot az őket a holtszezonban elárasztó szerencselovagok között. Az utcák-terek bajnokságában edződött játékosok, mintha castingon lennének, minden trükköt bedobnak, hogy eladják magukat. Van, aki fiatalítja magát, és olyan is akad, aki rokoni kapcsolatokat emleget elismert játékosokkal. Az optimistább szurkoló reménykedik, hogy most aztán kifogták az aranyhalat, a pesszimistább pedig csóválja a fejét, hogy lám megint itt egy jött ment, aki elveszi a helyet a sajátnevelésű fiataloktól. Persze az idő mindet eldönt, néhány bajnoki forduló után minden kiderül. Olykor az, hogy a manager által küldött dvd-n lévő tökéletes labdakezelés élőben néha dadog, és azok a félelmetes lövések sem tűnnek olyan életerősnek, mint ahogy a képernyőn látszott. A nyáron az nb1-be került légiósok közül a nyíregyházi Apostu eddig bíztatóan teljesít, a többiek viszon még nem sokat tettek le az asztalra.
A honi fiatal játékosok általában három célt emlegetnek: stabil csapattagság, egy jó külföldi szerződés és szereplés a válogatottban. Ezen sorrend minden verziójával találkozhattak már a magyar meccseken edződött focibarátok. Majoros Árpád példája bizonyítja, hogy nem feltétlenül szükséges valakinek csapata húzóemberévé válnia ahhoz, hogy magára ölthesse a válogatott mezét valamint, hogy külhonban rúgja a bőrt.  A zökkenőmentes légiós életre persze nem árt a pályán kívül is tudatosan felkészülni. A brazil zseni Ronaldo is akkor szembesült igazán azzal, hogy mekkora hátrány a nyelvtudás hiánya, amikor a PSV friss igazolásaként már hetek óta ugyanazt az ételt ette az étteremben, mert azt legalább már ismerte. Talán valami hasonló éttermi kaland jótékonyan hatna jelenlegi súlyproblémáira. A mi hazai üdvöskéink legkevésbé sem a kések-villák világában ütköznek falakba. Magyarossá vált történet, hogy az itthon agyondédelgetett kedvenc, nekivág a nagyvilágnak, hogy megmutassa a nyugati piperkőcöknek, hogy mi is az a magyar virtus. Aztán pár bíztató edzés és felkészülési meccs után valami megtörik. Vagy a klub elnöksége dönt úgy, hogy edzőt cserél, az új edző hozza magával a saját embereit, és persze korábbi kedvence, akinek a jövőben bérelt helye lesz a kezdő tizenegyben pont honfitársunk posztján szerepel. Néha pedig egy rosszkór jövő sérülés okoz gondot, amikorra pedig felépülne belőle, addigra már kialakul egy erős csapat, amin okkal nem akar változtatni az edző. Ha minden jól megy és hősünk sérülésektől mentesen a kezdőcsapat állandó tagja, akkor sokszor kiderül az, hogy bizony ott sincs kolbászból a kerítés, és anyagiak terén adódik valami gikszer. Persze akadnak üdítő kivételek is, akik évek óta nyugaton profiskodnak, nincs olyan német drukker, aki ne ismerné Dárdai Pál, Hajnal Tamás vagy Huszti Szabolcs nevét. Persze sokat számít az adott közeg is, a kispestiek korábbi „legnagyobb királya”, Pisont Pista Németországban nem, viszont Izraelben sikeres légiós karriert tudott csinálni.
  Lényegében az erősítéseknél minden azon múlik, hogy mennyire van tele a kassza. Ebből a szempontból is nagyon messze vagyunk nyugattól, nekik jutnak a Zlatanok, nekünk pedig a Zoltánok. Na és persze a román, szerb és újabban afrikai légiósok áradata, akik a már-már Benetton reklámfotókhoz hasonlító csapatképeket inkább színesítik puszta jelenlétükkel, mint a pályán nyújtott teljesítményükkel a játékot.